Nem várt személy


Sziasztok! Mint látjátok megjöttem a résszel. Először is szeretném megköszönni az előző részhez jött kommentet és az aznapi oldalmegtekintést, ugyanis szombaton mikor közzétettem a fejezetet több mint 180 oldalmegtekintésem volt *.* Elképesztően hálás vagyok érte, még egyszer köszönöm és jó szórakozást a részhez :)

Bágyadtan keltem ki az ágyból. Miután visszatértem Jason álmából rögtön hatalmába kerített a fáradtság, így nem kellett sokat várnom arra, hogy elaludjak. Ledobom magamról a takarót és még szinte fél álomban kimentem a fürdőszobába. Miután elvégeztem szép sorjában a reggeli rutinom felkapok magamra valami nyárias ruhát és a konyha felé veszem az irányt.

- Jó reggelt! – Kezében tojásokkal megrakott fazékkal fordul felém Alex amint meghallotta, hogy belépek a helyiségbe.

- Mi jó van abban? – Dobom le élettelen testem a hozzám legközelebbi székre.

- Már nagyjából kész a reggeli, csak még a főt tojást kéne megpucolni – Közli velem a tényt.

- Segítsek? – Teszem fel neki rögtön az ajánlatot, amit ő rögtön visszautasít és közöli velem, hogy inkább egyek. Reggel általában nem szoktam éhes lenni, amit már a napokban ő is észre vett, úgyhogy csak egy pirítós kenyeret ettem megvajazva pulykamelles felvágottal a tetején.

- Nem szeretnék mohónak tűnni, de eltűnt a reggeli kávé adagom – Nézek fel a szendvicsből egy kisebb falat lenyelése után.

- Arra gondoltam, hogy mégse érezd, magad annyira bezárva elmehetnénk philibe meginni egy kávét – Veti fel az ötletet, ami engem részben kicsit zavar, hisz ott nőttem föl és két év után látni egészen fura érzés lenne, nem mellesleg bárki felismerhet, ennek ellenére bele megyek, és rögvest rohanok vissza a szobámba, hogy még egy pár cuccot összepakolhassak amit, úgy gondoltam, hogy magammal kéne, vigyek.

- Készen vagyok! – Jelenek meg Alex előtt egy hatalmas vigyorral az arcomon. Izgatottan várom az előttem álló egy-két órát. Nem tudom, hogy mire számíthatok, mennyit változott a hely legfőképp én mennyit változtam. Nem tudom, hogy meg-e fognak ismerni az emberek, ha meglátnak. Régebben elképzelhetetlennek tartottam, hogy amint bejön, a jó idő én szoknya helyett rövidnadrágba mászkáljak a sarut, pedig bakancsra cseréljem. Ez az egész nephilimlét kicsit megkeményített, habár Nicolenak sikerült hű maradnia önmagához.

- Te vezetsz, vagy rám hagyod? – Villant egy félmosolyt és kitárja az ajtót. Átlépek a szabadba és megvárom, hogy ő is így tegyen.

- Felőlem én is vezethetek, de akkor meghalunk – Hátrafordulva vetek rá egy pillantást. Az ajtót zárja és bár nekem háttal van, a válla rázkódása jelzi felém, hogy magában jót kuncog a megjegyzésemen, amit én komolyan vettem. Megvárom őt és együtt indulunk el a kocsi felé. Beszállok az anyósülésre, majd becsatolom magam. Percek múlva elindulunk. Nem szólunk egymáshoz csupán a magnóból szóló zene hangja töri meg a csendet. Bámulok ki az ablakon és az elsuhanó tájat memorizálom.

Megváltás volt a leálló autó, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk a célhoz. Szeretek hosszasan utazgatni, de ez most más volt kínosan érzem magam Alex társaságában, pedig tudom, nem szándékozik újra megölni, mint annak idején tette. Azóta megváltozott legalábbis nagyon remélem. Elterveztem, hogy ez most egy teljesen átlagos nap lesz. Nincsenek alvilági lényeg, nincs titokzatos képesség, csupán a megújult énem eljön Philadelphiába két év után kávézgatni. Beléptünk a Starbucks ajtaján és a kasszához léptünk, hogy leadjuk a rendelésünket, ez viszonylag hamar megtörtént ahhoz képest, hogy nagy volt a kávézó forgalma. Mivel egy eléggé felkapott helyről beszélünk, sok ember fordul meg itt a nap többi részén is. A hely egyfajta nyugalmat ad még a tömeg ellenére is. Én személy szerint imádom, a kávé jellegzetes illatát nem tudom, hogy ez valami beütés nálam, vagy ez természetes dolog. Régen sokat jártam ide, ugyanis az iskolába menet mindig erre jöttem és természetesen nem tudtam ellenállni a csábításnak. Már akkor szerettem a koffeint, tudom ez nem szokványos, de na. Leültünk az egyik szabad asztalhoz. Alex mellettem foglalt helyet, majd belekortyolt az italba.

- Hogy érzed magad? Mármint a látomásoddal történt dolgok után? – Kezdeményezte a beszélgetést számomra most épp nem kedvelt témával. Nem szerettem volna bármivel is megsérteni, hisz elhozott ide és még a kávémat is fizette szóval úgy érzem, nem szabadna megbántanom őt. Ráadásul még az éjszakai Jasonös dolgot se tudja és szerettem volna, ha ez így is marad.

- Kicsit megviselt a dolog, de minden oké – Válaszoltam egy erőltetett mosollyal az arcomon. Kár volt. Kitárult a kávézó ajtaja és bejött rajta életem legnagyobb hibája. Alex észrevette, hogy valami nem oké, így rögtön átváltott anya üzemmódba.

- Valami baj van? – Kapkodta a fejét ide oda keresve, hogy min akadtam fenn ennyire.

- Csak maradj nyugton és lapíts! – Adtam ki az utasítást és lentebb csúsztam az ülésen. Túl késő. Észrevett. Felém fordította a tekintetét és egy hatalmas mosoly kíséretében felém intett. Nem lehetett mit tenni. Egy apró vigyort erőltettem magamra és visszaintegettem. Ajaj. Megindul felénk és nem szándékozik megállni.

- Tégy egy szívességet és legyél a barátom! – Fordultam Alex felé.

- Neked csak kérned kell – Kacsintott rám örült fél mosollyal. Megforgattam a szemem, majd levettem róla a tekintetem és a felénk tartó fiúra szegeztem.

- Sziasztok! – Állt meg velünk szembe ezek után, pedig kezet fogott Alexal – Adrián – Mutatkozott be a számára még ismeretlen fiúnak.

- Alex

Adrián tekintete ide-oda cikázott. Nem értette, hogy Alex mit keres mellettem, nos, igen nyilván nem az esze miatt voltam vele együtt. Mondhatni gyerek szerelem volt az egész, vagy talán sokkal jobban illene ide az együtt lógás szó. 15 éves voltam, mikor legelőször megláttam őt. Mint ahogy a nevéből is kivehető Magyarországról költöztek ki ide Amerikába. Az osztályfőnökre vártam, mikor a legnagyobb meglepetésemre ő nyitott ajtót. Egy-két szót váltottunk, majd egyre sűrűbben futottunk össze. Ennek a végeredménye végül az lett, hogy összejárkáltunk, majd fél évre rá összejöttünk. Az a „hatalmas” kapcsolat nem tartott sokáig, csupán három hónap, de lehet, hogy sokat is mondok. Rájöttünk, hogy ez csak barátság semmi több. Ezek után már kínos lett, volna összejárnunk, így feledésbe merült az egész kapcsolatunk egészen addig még a drágalátos exem el nem kezdett hordani mindennek. A történetek, amiket kitalált egészen valósághűek voltak és talán, ha nem tudtam volna az igazságot még el is hittem volna neki. Azóta nem találkoztunk. Tudom ez az egész, így elég gyerekesnek tűnik, de átélve azt nem volt olyan, vicces, mint azt sokan gondolják. Alex Adrián tekintetét látván rákulcsolta az ujjait ez enyémre és egy puszit nyomott a homlokomra. Nem zavart, hogy megfogja a kezem. Hogy mostanában túl sokszor tesz ezt meg? Egészen biztos. Adrián nem változott sokat. Mindig is kicsit gyerekes arca volt, pont ezért nem nézet ki 19 évesnek. Alexnak hozzá képest megszégyenítő férfias vonásai voltak kicsit borostás arccal megdobva a látványt. Bár ebben egészen biztos, hogy közre játszik az a 4 év korkülönbség.

- Sajnálom, ami a szüleiddel történt biztos borzasztó lehetett. Jó emberek voltak nem érdemelték meg, hogy, így érjen véget az életük – Ült le elénk. Most, hogy így felhozta őket a hiányérzet újra felerősödött bennem.

- Igen, elég váratlanul történt minden – Bólintottam.

- Sokáig nem hallottunk felőled semmit, már terjedtek a pletykák, hogy esetleg te is odavesztél a robbanásban – Említette meg a teóriát, majd jólesően kuncogott rajta.

- Éppen akkor nem voltam otthon – Találtam ki gyors valami hazugságot elvégre nem mondhattam meg, hogy egy démon miatt volt az egész, akit amúgy már rég megöltem.

- És ti mióta vagytok együtt? – Vigyorgott ránk és felváltva nézet hol engem, hol pedig Alexet mustrálva. Még mielőtt bármit is mondhattam volna Alex bőszen magyarázni kezdett.

- Tudod, miután a szülei meghaltak Alexis nagyon magába fordult. Nem tudta feldolgozni a tragédiát, amit én nem is csodálok, hisz ez tényleg egy borzasztó fordulat volt az ő életében. Egy gyógyintézetbe került, ahol próbáltak rajta segíteni, de ő nem hagyta magát. Mint kiderült ugyanaz a személy volt a pszichológusunk, így egy közös kezelésen vettünk rész, ahol Alexis szépen lassan megnyílt előttem, míg végül eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy már mindketten tudtuk ez nem csupán barátság – A történet végéhez érve rám nézet és egy szeretetteljes mosolyt villantott. Egy ideig még az arcát pásztáztam, majd végül én is az arcomra varázsoltam egy barátságos mosolyt.

- Nekem, még el kell intéznem egy-két dolgot, de örülök, hogy összefutottunk – Hebegte, majd felállt kezet fogott Alexal és elment.

- Gyógyintézet mi? – Néztem Alexra felvont szemöldökkel.

- Gyorsan ki kellett találnom valamit – Vonta meg a vállát és ő is elmosolyodott.

- Ahhoz képest, hogy improvizálni kellett elég jól játszottad a szereped – Engedtem el a kezét és a poharamért nyúltam. Oldalról még láttam, hogy rám néz és egy szomorú fél mosollyal végigmér, majd motyog valamit, amit én már nem halottam.

- Mehetünk? – Nézett rám, mikor elfogyasztotta ő is a kávéját. Válaszképp bólintottam egyet és felálltam én is az asztaltól. Kifele menet kidobtuk a papír poharakat és behuppantam az autójába. Nem tudtam, hogy mi ez a mai, de remélem, hogy több ilyen nem fog történni. A vége felé már-már kínossá vált mindkettőnk részére a dolog. Én nem tudom, hogy mégis mit képzeltem mikor megkértem Alexot, hogy legyen pár perc erejéig a barátom, így se tudom, mikor mit érez főleg most hála a színészi alakításainak.

- Terveztél még mára valamit? – Kérdem tőle.

- Még nem tudom, majd meglátjuk – Nem néz rám. Jó persze, vezet, lehet ezt arra fogni, de még csak felém se pillant. Egészen biztos, hogy megbántottam valamivel, csak épp azt nem tudom, hogy mivel semmi olyasmit nem mondtam neki, legalábbis szerintem nem.

Haza érve már majdnem dél volt és semelyikünk nem volt éhes, úgyhogy halasztottuk az egészet. Bevonultam a szobámba és az ágyra ülve nekikezdtem egy újabb regénynek, de a gondolataim nem hagytak nyugodni, mindenfélén jár az agyam leginkább a mai nap körül forogva. Becsuktam a könyvet és idegesen a hajamba túrtam. Miért nem lehet belelátni mások gondolataiba, érzéseibe? Sokkal egyszerűbb lenne minden.

1 megjegyzés: