Babaház

Immár újra a menedék végtelennek látszó hosszú folyosóján sétáltam. A hely szokatlanul üres volt mintha senki nem lakná. Tudom, hogy ennek nem így kell lennie, hisz ezt az épületet mindig betöltötte a sürgő forgó árnyvadász tömeg. Furcsa érzések kavarogtak bennem, mintha ez a hely nem is lenne valódi csak egy illúzió. Ekkor a fejembe hatalmas fájdalom nyílat. A fájó ponthoz emeltem a kezem és lehunytam a szemem. A körmömet a tenyerembe vájtam, amitől rögtön szivárogni kezdett a vér belőle. Felüvöltöttem fájdalmamba, majd végül kinyitottam a szemem. Nem tudom hogyan, vagy miért, de egészen más látvány tárult elém. Egy ajtó volt az, ami mögül hangok szűrődtek ki. Gondolkodás nélkül nyitottam ki, a látvány pedig teljesen lesokkolt. Jason egy hatalmas fa asztalon támaszkodott fejét pedig lehajtotta. Kyle a szoba másik felében állt, hátul összekulcsolt kézzel és várt. A szobában most már halálos csend uralkodott.
- Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy simán megússza ezt az egészet az a rohadék! – Kelt ki magából Jason és idegesen az asztalra csapott, majd Kyle felé fordult.
- Vagy mentenéd a seggedet, nehogy megint rád támadjanak a démonok? – Vonta fel a szemöldökét.
- Jason állj le! – Üvöltött rá Kyle. – Nem volt semmi ilyenről szó. Meg fogjuk menteni, de nem most. Egyenlőre, nem vagyunk olyan fejlett ezközökel ellátva, hogy le tudjuk őt követni.
Hirtelen esek össze a padlón, a végtagjaim pedig zsibbadtan hevertek magam mellett.
Lassan felültem és a szememet dörzsölve próbáltam észhez téríteni magamat. Tudom csak álom volt, mégis valósághűen hatott rám. Lehúztam magamról a takarót, majd kíváncsian indultam el az ablak felé. Elhúztam a sötétítő függönyt mire a legnagyobb meglepetésemre egy digitális tájkép fogadott.
- Szia, te vagy az új barátom? – Böködte meg a lábam, mire pillanatok alatt megpördültem és a tekintetemet a hang irányába vezettem. Mikor megláttam hangos sikoly hagyta el a számat, majd a szembelévő falhoz rúgtam a beszélő plüssmackót.
- Naaa a barátok nem így viselkednek egymással – Húzta össze vészjóslóan a szemét. Leporolta magát, ezek után pedig felállt, és mint akinek ez meg se kottyant rohanni kezdett felém. Hátrálni kezdtem egészen az ajtóig, akkor megfordultam és rángatni kezdtem a kilincset, amíg az ajtó ki nem nyílott. Amikor ez megtörtént szinte ki estem rajta. Bevágtam magam mögött és a tárgynak dőltem.
- Gyere vissza és szeress! – Visította az ajtó mögül és mintha ez nem lenne elég hatalmas dörömbölésbe kezdett.
- Úristen! – Motyogtam magam elé, majd a véres tenyerembe temettem az arcom. A kattanásokra eszméltem fel. Sorba kapcsolták le a fényeket egészen addig, amíg az épület teljesen el nem sötétedett. Végig futott rajtam a hideg és készen álltam az esetleges harcra. Nem telt el sok idő mire végre visszakapcsolták a villanyokat viszont az csak egyetlen egy utat világított meg. Körbenéztem a folyosón, de senkit nem láttam magamon kívül, ami egy kicsit megrémített. Óvatosan lépkedtem előre és le se vettem a szemem az útról. Nem hátrálhatok meg hisz ez semmi a pokolhoz képest. Meg fognak találni a többiek és kiszabadítanak, ebbe biztos vagyok. A legközelebbi ajtóhoz érve megálltam, majd mielőtt még benyitottam volna izzadt, mocskos kezemet a gatyába töröltem, már úgyis mindegy alapon. Remegő kézzel nyúltam a kilincshez és kisebb hezitálás után kinyitottam az ajtót. A szoba teljesen fehér volt egyetlen egy játékasztal állt a közepén, rajta egy személyre megterítve. Bentebb léptem, viszont az ajtót nyitva hagytam nehogy bent ragadjak.
- Kérlek, foglalj helyet – Szólalt meg a hátam mögül, a már ismert hang. Keresztbe fontam a kezem és egy tapodtat se mozdultam.
- Ha rossz kislány leszel, nem kapsz reggelit – Figyelmeztetett a maci, majd bezárta az ajtót. A hasam erre hatalmas morgással válaszolt, így leültem az asztalhoz. Persze megvolt bennem a gondolat, hogy mi van akkor, ha valamit beletett az ételbe, de miért akarnának kiütni esetleg megölni, hisz innen úgyse megyek egyenlőre, sehova, ha pedig meg akartak volna ölni azt már rég megtehette volna.
- Hogy jutottál ki a szobából? – Kaptam a plüssre a tekintettem.
- Van egy két segítséget nyújtó dolog ebben az épületben – Hagyta ennyiben és leült velem szembe – A reggeli hamarosan érkezik, remélem, szereted a tükörtojást.
Idegességembe a kezemet tördeltem az asztal alatt és próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni.
- Én nem akarok neked rosszat. Segíteni szeretnék, de ha nem hagyod, sajnos tehetetlen leszek ez ügyben. A te érdekedben zártalak be ide – Közölte velem a maci, ebben a pillanatban pedig kinyílt az ajtó és még több plüss áramlott be rajta. Az egyikőjük kezébe ott volt az étel a többi pedig gondolom felügyeletnek jött.
- És pont egy plüss mibe segítene nekem? – Sandítottam a macira és egy gúnyos kacaj is elhagyta a számat.
A maci arcán egy gonosz félmosoly jelent meg a szeme pedig hirtelen vörösre váltott a többi plüssel együtt.
- Na ne... – Ráztam meg a fejem és készültem felállni mikor egy bilincs a székhez láncolt.
- Nem tudod, mikre vagyunk, még képesek szóval én a helyedben csöndbe maradnák, mert a végén még nagyon rosszul jársz. Már mondtam, hogy segíteni szeretnék, de ha nem működsz, együtt a rosszabbik utat kell választanom, már, pedig így vagy úgy de segíteni fogok rajtad. Bízok benne, hogy átgondolod ezt a kis húzásodat és akkor talán legközelebb kapsz reggelit is most pedig menj vissza a szobádba és gondolkozz el mit tettél – Gombóc nőtt a torkomba és kezdtem úgy érezni, hogy ez a maci nem is csak egy plüss, hanem annál sokkal több.  Amint a bilincs engedett Rohanni kezdem ki az ajtón, majd a sötét folyosón tapogatózva keresni kezdtem az ajtót, ami ki vezetne erről a szörnyű helyről. A vészjelző megszólat hangos vijjogó hangot kiadva magából. Nem sokra rá az egész helyiséget betöltötte a piros fény. A fülemre tapasztottam a kezem. Tudtam miért szólalt meg és sejtésem szerint addig nem hagyják, abba még vissza nem térek a „szobámba”. A hang egyre jobban erősödött így muszáj volt visszatérnem a helyiségbe.  
Becsuktam magam mögött az ajtót és a mosdó felé vettem az irányt. A csapra támaszkodtam, majd felemeltem a fejem és a tükörbe néztem. Az arcom itt-ott véres volt mivel a kezem összemocskolta és a mostanában történő ütésektől kicsit véraláfutásos volt. Megengedtem a csapot és megmostam a kezemet. A seb, amit álmomban szereztem most pokolian csipet, mikor lemostam a kezemről a vért az arcom következett. Egy kis törölközővel letöröltem magamról a vizet és a szekrény felé indultam hátha találok benne valami tiszta ruhát, amit esetleg fel tudnák venni. Kinyitottam a kétajtós szekrényt, ami nagyjából üres volt. Pár ruhadarab állt rendelkezésemre semmi több. Gyorsan átvettem őket, a koszos rongyot pedig a szennyes kosárba dobtam. Az ajtó nyikorogva kitárult és a plüssjáték dugta be rajta a fejét.
- Jöttem játszani – Vigyorodott el, majd bentebb jött.
Rögtön elöntött a düh és a gyűlöltet amint megláttam ezt a masinát, amit ki is mutattam.
- Jaj, ne csináld már! – Forgatta meg a szemét – Hát jó, ha nem akarsz játszani felőlem másként is meg tudjuk oldani a problémánkat, de annak te nem, fogsz örülni.
- Nem tudom, milyen problémára gondolsz – Ráztam meg a fejem.
- Csak bízz bennem és csináld azt, amit mondok! – Megfordult, majd elhagyta a fürdőszobát és leült a szoba közepére. Követtem a példáját és helyet foglaltam vele szembe.
- Nos, szerintem játszunk az én szabályaimmal. Ha kérdezek, te válaszolsz, és ha hazudsz... – Hagyta félbe a mondatot.
- Megvonsz tőlem valamit – Fejeztem be helyette, tudatva ezzel őt hogy, tisztába vagyok a dolgokkal.
- Honnan jöttél? – Tette fel az első kérdést.
- Philadelphia – Nyögtem kigondolkodás nélkül, úgy gondoltam jobb, ha mindent elmondok, amit tudok.
- Jól van, látom ez menni fog – Vigyorodott el – Milyen volt az életed addig, amíg az intézetbe kerültél?
- Magamba zárkózott voltam. Nem voltak barátaim és az iskolába se kedveltek, ami miatt sokszor megpróbáltak megverni. Jó tanuló se voltam, ami miatt sokat veszekedtünk a szüleimmel. 6-7 évesen már tudtam, hogy nevelőszüleim vannak ezért abban az időbe sok időt töltöttem el azzal, hogy megtaláljam a vérszerinti szüleimet – Kezeimet tördeltem és próbáltam nem tartani a plüss állattal a szemkontaktust. Nem szívesen elevenítettem fel ezeket az emlékeket. A nevelőszüleim viszont pokolian hiányzottak. Ők azok, akik miatt bármikor visszatérnék az előző életemhez. A maci bólintott egyet, majd át is tért a következő kérdésre.
- Mikor tudtad meg, hogy árnyvadász vagy?
- Amikor bekerültem az intézetbe – Zártam le röviden ezt a kérdést.
- Rendben, esetleg tudsz bármi mást is magadról, ami még nem hangzott itt el? – A medve rákapott a lényegre. Nagyot nyeltem és erősen elgondolkoztam azon, hogy el e mondjam neki a felvetett válaszokat arra a kérdésre, ami mostanában egyre inkább foglalkoztatja a körülöttem élőket: Hogy ki is vagyok én?
- Szóval? – Mosolyodott el, majd felvonta a szemöldökét.
- A napokban foglalkoztatja az embereket az a kérdés, hogy ki vagyok én erre volt egy-két válasz. Kyle még pár éve úgy gondolta, hogy esetleg nephilimvadász vagyok a démonvértől, amit kiskoromba itattak velem. Viszont amióta visszatértem a pokolból rémálmaim vannak, amikben visszajönnek értem a démonok és a pokolra küldenek, hogy ott válhassak démonná.
- Szerintem megtaláltuk azt, amit egész végig kerestünk. Én segíthetek neked felfedni a valóságot, de ahhoz te is kellesz. Gondold ezt végig. Köszönöm, hogy bíztál bennem, így ez fordítva is igaz. Remélem tényleg az igazat mondtad – Felállt a földről, majd behúzta a sötétítő függönyt és a helyiségben lekapcsolódtak a villanyok és csak egy éjszaki lámpa maradt égve.
- Csendes pihenő van. Ügyes voltál így megérdemled. Pihend ki magad, mert hosszú délutánunk lesz – Megfogta a kezem és az ágyhoz vezettet. Befeküdtem az ágyba és magamra húztam a puha takarót. A püss lehuppant kezében egy könyvel, amit most kinyitott és mesélni kezdett.
- Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy árnyvadász lány aki nagyon szomorú volt. Semmi nem jött neki össze az életben miután a szülei meghaltak. Az intézetbe került ahol hamar megismerkedett a többiekkel és jóban lettek egymással. Természetesen, mint minden történetbe itt is megjelent a nagy Ő. Barna szemei azonnal elvették a lány eszét. A lány próbált közelebb kerülni a fiúhoz, de ő nem engedett. Elutasította a lányt és elment egy másik hölgyhöz udvarolni. A kislánynak összetört a szíve és ekkor rájött, hogy a szerelem fáj és csak brumira, a plüss mackójára számíthat.

Nos igen mindenki azt gondolja, hogy a szeretet fáj, de ez nem igaz. A magány fáj. Az elutasítás fáj. Valakinek az elvesztése fáj. Az irigység fáj. Mindenki összekeveri ezeket a szeretettel, de a valóság az, hogy a szeretet az egyetlen dolog ezen a világon, ami elfedi az összes fájdalmat és segít, hogy újra csodálatosan érezd magad. A szeretet az egyetlen dolog ezen a világon ami nem fáj.