Ez csak látszat vagy a valóság?

Sziasztok! Mint látjátok meghoztam a legújabb részt. Most jöhetne a szokásos sablon szöveg, hogy miért nem tudtam hamarabb hozni a fejezetet, de úgy döntöttem, hogy most ezt itt inkább kihagynám. Jó olvasást! A visszajelzéseket pedig várom!

Szörnyen izgultam. A kezemet tördelve ültem az ágyam szélén és vártam, hogy az automatarendszer szabad utat adjon nekem. Már napokkal ezelőtt el volt tervezve ez a pillanat: Az első lépés a szabadság felé. Csupán annyi a dolgom. hogy rá jöjjek mi is vagyok valójába, ehhez jön segítségül Alex ezek után pedig, elnyerem a bizalmát és angolosan távozok ebből a kócerájból. De ehhez, minden apró részletnek sikerülnie kell. Felálltam az ágyról, majd négykézlábra ereszkedtem és felnyitottam az ágy alatt lévő fa deszkát. A padló alatt fegyverek voltak elrejtve, amikről csak én tudtam. Egy tőrt csúsztattam biztonság kép a bakancsomba és visszahelyeztem a parketta egy darabját. Indulásra készen várakoztam a szoba közepén és mintha megérezték volna ebben a pillanatban kinyitódott az ajtó, ezzel jelezve, hogy Alex is készen van a mai próbára. Ösztönösen lépkedtem és próbáltam elterelni a gondolataimat a szökési kísérletekről, na meg a menekülési útvonalakról. Alex az ajtófélfának dőlve várt már rám. Frissen mosott barna haja a szemébe hullott, arcán pedig újonnan szerzett karcolások, horzsolások díszelegtek. Nem kellett túl közel mennem hozzá ahhoz, hogy megérezzem az illatát, de persze ez nem azt jelentette, hogy esetleg túl tömény lett volna. Fehér kissé bő pólót viselt hosszú fekete nadrággal és az elmaradhatatlan bakanccsal. Lépteimet meghallva felém fordult és egy komor biccentéssel üdvözölt. Szemei alatt lévő karikák bizonyították, hogy nem aludhatott sokat az elmúlt napokban. Valószínűleg vadászni mehetett.
- Jól érzed magad? – Néztem rá aggódva.
- Semmi komoly – Rántott egyet a vállán. Furcsán feszült volt a hangja. Másodpercek töredéke alatt megpördült a tengelye körül és beviharzott a próbaterembe. Követtem a példáját, majd magam után bezártam az ajtót. A helyiség hatalmas volt. A két kisebb falra fegyverek voltak szerelve, míg a másik kettőt hatalmas tükör borította. Lényegesen másabb volt, mint az intézetben lévő terem.
- Kezdhetjük? – Csapta össze a tenyerét. Válasz kép csak bólintottam. Nem hiszem, hogy, per pillanat bármilyen hangot is ki tudnák préselni magamból. Évek óta nem izgultam, így mint most itt. Úgy vélem lehet bízni Alexben, de mégiscsak ott van, az a mi van ha...
- Rendben, akkor neked csak annyi lenne a dolgod, hogy követed az utasításaimat – közölte velem.
- Most pedig hunyd le a szemed és lazulj el! – Adta ki az első utasítást, amit én szó nélkül követtem is.
- Gondolj egy helyre, képzeld el magad előtt, mintha te is ott lennél. Minden egyes apró részlet kell ahhoz, hogy sikerüljön. Ez meg van?
- Igen – Válaszoltam, majd ráadásképp bólintottam is egyet.
- Jó, most pedig, zárj ki mindent és mindenkit ezenfelül higgy benne, hogy ott vagy.
Mindent úgy csináltam, ahogy mondta mégsem érzek változást. Ugyanazok az illatok járnak, át nem mellesleg még mindig úgy érzem, mintha Alex előttem állna feszülten figyelne és osztaná a parancsokat. Pedig már nincs ott. Amint tudatosult ez bennem is félve nyitottam ki a szemem. Megkönnyebbülten nevettem fel, majd hatalmas vigyor terült az arcomra. Sikerült. Újra itt vagyok a biztonságot nyújtó menedék folyosóján, anya holmijával megrakott páncélszekrénye mellett. A falra helyeztem a kezem, majd végighúztam rajta az ujjaim. Valósághű érzés volt az egész, mely büszkeséggel töltött el. Megcsináltam. Ez újból nevetésre késztetett, ezek után komolyra fordítva a helyzet súlyát azonnal, gondolkodni kezdem, hogy vajon miképp kérhetek segítséget vagy épp inkább kitől. Nem sok árnyvadászt ismerek innen és még annál is kevesebben bízok meg. Így kisebb hezitálás után nekiiramodtam és egészen a szobánkig meg sem álltam reménykedve abban, hogy Jason épp ott vár, vagy a kiszabadításomon dolgozik, aminek mondjuk, jobban örülnék. Kifulladva álltam meg a célponttal szemben. Térdeimre ereszkedve szívtam teli a tüdőmet friss levegővel. Kiegyenesedve nyitottam ajtót és beléptem az ismerős helységbe. Jason ott feküdt az ágyán és nem volt egyedül. A gyomrom egészen apróra zsugorodott. Holly mellette feküdt. Láthatólag rettentően élvezték egymás társaságát. A lány Jason karjaiban feküdt fejét, pedig a mellkasának döntötte.
- Szeretlek! – Suttogta Holly fülébe, majd egy puszit nyomott az árnyvadász lány feje búbjára.
- Én is szeretlek! – Fordult felé és egy apró csókot lehelt Jason ajkaira. A lábaim remegni kezdtek ezután, pedig a kezeim is csatlakoztak. A szemem égni kezdett a kitörni készülő könny áradattól. Nem akartam elhinni, amit látok. Tudom én voltam az, aki közölte vele, hogy köztünk nem lehet semmi, de nem gondoltam volna azt, hogy, amint eltűnök, a menedékből rögtön rohan vissza Hollyhoz. Lesütöttem a szemem ezt követően pedig, az első könnycsepp végiggördült az arcomon ami, reméltem, hogy, egyben az utolsó is mivel, nem szándékoztam miatta sírva fakadni csak, azért mégiscsak szarul esett. Nem tagadom még most is pokolian szeretem, de nem kötődhetek senkihez, hiszen az gyengepontnak számítana, és nem akarom Jasont belekeverni semmibe főleg most. Jobb neki nélkülem. Szépen lassan szertefoszlott körülöttem a kép és visszakerültem a valóságba. Egy ideig csak, némán álltam magam elé bámulva, majd kitört belőlem minden. Térdre rogyva a padlón kötöttem ki.
- Hé-hé, mi a baj? - Rohant oda hozzám Alex és felkapart a földről – Alexis szólalj meg kérlek! – Könyörgött, majd idegesen a hajába túrt. Szavak helyett inkább a nyakába borultam és a vállába fúrtam a fejemet eláztatva ezzel a frissen mosott fehér pólóját. Eleinte meglepődött, de végül is visszaölelt és a hajamat simogatva kezdett bele a vigasztalásomnak. Gratulálok magamnak! Sikeresen most aláztam le magam Alex előtt. Pont az ő szemébe szerettem volna, bátornak tűni, de elrontottam. Most itt állok, a karjai közt miközben ő megszán én pedig, tulajdonképpen, ez elmúlt napok, hetek történéseit adva ki magamból bömbölök, mint valami óvódás.
- Sajnálom én...én tényleg, nem tudom mit képzeltem... – Csuklott el a hangom ismét. Nem próbálkoztam tovább a beszéddel, hisz úgyis tudtam, hogy még nem fog menni.
- Shhh – Nyugtatott meg, majd kedvesen eltolt magától – Gyere, üljünk le és beszéljük meg oké? – Nézett a szemeimbe, miközben a kezeimet szorongatta bátorítás kép. Csak bólintottam egyet és követtem őt. A könnyeimtől nem egészen láttam merre is megyünk, de az igazat megvallva per pillanat nem is érdekelt. Alex kinyitott egy újabb ajtót a sok közül és udvariasan előre engedett. Ha jól láttam egy hálószobába voltunk méghozzá nem is akármelyikbe. Alex megkerülve engem gyorsan némi rendet próbált rakni a szobájában, majd leült az ágy szélére és megpaskolta a mellette lévő üres helyet. Lehuppantam mellé.
- Kaphatok egy papírzsebkendőt? – Néztem rá könnyekkel áztatott arccal.
- Persze – Felállt, és az íróasztala egyik fiókjában kezdett turkálni, majd egy csomaggal tért vissza az ágyhoz.
- Köszönöm – Nyúltam bele a zacskóba hogy, kivehessek egy szemet és kifújam az orrom.
- Most pedig, mesélj hadd haljam min akadtál ki ennyire – Mosolygott rám, mire kertelés nélkül belevágtam a közepébe.
- Tudod ez elég bonyolult és talán megmagyarázni se fogom tudni, de azért egy próbát megér – Közölte velem a tarkóját vakargatva és egy kis szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait – Talán nem ártana, ha ott kezdenék bele, hogy a te képességeid elég sokszínű. Ami persze nem baj, csak hát néha eléggé zavaró tud lenni főleg akkor, ha, nem is tudod őket még megfelelően alkalmazni, nem tudod, hogy, mi micsoda pont ezért nem mindig tudod megkülönböztetni a valóságot egy illúziótól. Ez több mint valószínűleg nem volt valódi. Nehéz észrevenni a különbséget a kettő között, de ha megtalálod azt az egy bökkenőt, ami miatt tudni fogod, hogy ez látszólagos onnantól kezdve könnyebben fog menni a dolog – Fogta meg a kezem, majd szépen lassan az összekulcsolt kezeinkre vezette a tekintetét.
- Köszönöm – Töröltem le a könnyeim és még egyszer megöleltem Alexet immár rögtön visszaölelt és a hátamat kezdte simogatni, ami igazán jól esett.
- Igazán nincs mit – Bár nekem háttal volt tudtam, hogy mosolyog.
- Még valamit kérdezhetek? – Toltam el magamtól és jó mélyen a szemébe néztem, ezzel vizsgálva, hogy mikor fog hazudni. Bólintott egyet mire rögtön feltettem neki a kérdést.
- Honnan tudsz ennyi mindent rólam és az úgymond „képességeimről”?
- Utánajártam – Vonta meg a vállát, majd felállt az ágyról és felsegített engem is, bár nem mintha nem tudnák magamtól felállni. Kiléptünk a szoba ajtaján és a folyosón haladtunk tovább. A kezemet még mindig fogta, ami számomra már kezdett kissé kínossá válni. A szobánk közti távolság nem volt sok, így viszonylag hamar ide értünk.
- Most pedig, pihenj hosszú napod volt – Engedett el ennyivel. Még mielőtt bezártam volna magam mögött az ajtót egyszer utoljára visszapillantottam. Ott állt egészen addig, amíg az ajtó be nem csukódott utánam. Aggódik értem. Ez már világossá vált számomra, csak épp azt nem értem, hogy miért, hisz ő hozott ide, ami meg a próbákat illeti, remélem, tudja, mit csinál.
Ezek után nem tudtam aludni egyik oldalamról fordultam a másikra, egészen addig, amíg meg nem untam az egészet és fel nem keltem az ágyból. Nem hagytak nyugodni a gondolatok miszerint Jason és Holly együtt van-e? Nem mellesleg az a teória se miszerint Alex mit gondolhat, ugyanúgy játszadozik, vagy esetleg tényleg lehet bízni benne? Mindenesetre eldöntöttem, hogy a Hollyhoz köthető elméletemet mindenféleképp ki fogom deríteni. Lehunytam a szememet és Jasonre gondoltam. A menedékben lévő közös szobánkra. Végül utoljára, pedig a közösen töltött perceinkre, amit abban a helyiségben eltöltöttünk. Kinyitottam a szemem, viszont egyáltalán nem az várt rám, mint amire számítottam. Egy omladozó régi folyosóra kerültem. Körülöttem üres cellák álltak katonás sorrendben. A közlekedő végén mintha, fény szűrődött volna ki, így kíváncsiságomnak köszönhetően a lábaim életre kelve indult meg egyenesen a cél felé. Kíváncsian álltam meg a cella előtt, majd mikor megláttam Jasont a falhoz láncolva rögtön a segítségére siettem. Nagy meglepetésemre a tömlöc ajtaja nyitva volt, így könnyedén be jutottam a földön térdelő fiúhoz. Szinte már elszállt belőle az élet és mivel nem volt rajta póló a mellkasa is elém tárult, de bár ne láttam volna, hisz a bordái egészen kinn voltak, amiből azt vettem le, hogy már napok óta nem evett.
- Jason – Ejtettem ki a nevét a számon, mire a maradék energiáját is felhasználta és rám emelte a tekintetét.
- Te látsz engem? – Kerekedtek el a szemeim.
- Ne csináld a hülyét persze, hogy látlak, sőt ami azt illeti mindent tökéletesen látok és hallok – Közölte velem flegmán, amit én nem értettem, hogy mire fel.
- Ezt, hogy érted?
- Lexi Elég legyen! – Sóhajtott nem volt ideges, ami azt illeti sokkal inkább csalódott volt – Mindössze egyetlen dolgot szeretnék kérni tőled, amire azt, akarom, hogy őszintén válaszolj – Nézet fel most először a szemeimbe nézve – Mióta szereted Alexet?
Az állam a földet súrolta a kérdés hallatán.
- Én soha nem szerettem Alexet, ezt mégis honnan veszed? – Nagyokat pislogva vártam a válaszát. Őszintén érdekel, hogy ez most mégis micsoda, mert én most már semmit se értek.
- Onnan, hogy rajtakaptalak titeket. Eljöttem, hogy kiszabadítsalak innen, de amint láttam nagyon jól megvagy nélkülem is. Meg úgy alapból kíváncsi lennék rá, hogy mégis miért kaptad le azt a személyt, aki megölt, majd elrabolt téged? – Elfordította a fejét, de még így is láttam azt az árva könnycseppet ami, végigfolyt az arcán. Nagyot nyeltem és közelebb mentem hozzá. Ez is csak egy illúzió semmi több. Leguggoltam a fiú elé és magam felé fordítottam az arcát.
- Jason sajnálom, de ez nem a valóság, ilyen soha nem történt és nem is fog megtörténni – Az arcára tettem a kezem a hüvelykujjammal, pedig letöröltem a könnycseppet, ami újra előtört – Ezt megígérhetem.
- Hogyhogy nem a valóság, mégis miről beszélsz? – Húzta össze a szemöldökét.
- Ez még számomra se világos, de ez csak egy látomás nem vagy valós személy csak egy hologram, mint ahogy ez a hely is az.
Jason lehorgasztotta a fejét és szótlanul bámulta a hideg követ.
- Igazad van – Nézett fel hossza idő után és a szemeimbe nézett immár egészen más tekintettel – Én álmodom – Közölte velem. – Hamarosan fel fogok kelni, már arra sem emlékszem, hogy hogy kerültem ide.
- Nem, nem érted – Ráztam a fejem dühösen.
- Alexis, ez egy álom – Győzködött – Tudom
- Én ezt nem értem, ha te álmodsz, hogy juthattam ide? – Suttogtam leginkább magamnak.
- Ha te a valódi Alexis vagy akkor azt is tudod, hogy ki rabolt el és hol vagy?! – Csillant meg a szemében a remény sugara.
- Igen tudom, de még nem jöhetek el – Magyaráztam neki
- Miért nem? – Háborodott fel tekintette, pedig pillanatok alatt megváltozott.
- Jason hamarosan felébredsz és 50% esély van rá, hogy emlékezni fogsz az álmodra, ha ez így fog történni meg kell ígérned nekem, hogy nem fogsz keresni – Hadartam el mindezt egy szuszra.
- Nem ígérhetek ilyet – Rázta a fejét nemlegesen.
- Jason, kérlek! El tudok jönni onnan, ha akarok, de még szükségem van Alexre, ígérem, amint végeztem itt visszatérek hozzád – Könyörögtem kissé könnyes szemekkel és egy puszit nyomtam a homlokára.
- Így legyen – Egyezett bele, majd a derekamnál fogva közelebb húzott magához és megcsókolt. A fiú, akit szeretek hirtelen szertefoszlott és egyedül maradtam a zárkában. Az ajkaim zsibbadni kezdek az érintése után. Mosolyra húztam a szám és én is visszatértem a közös álmunkból a valóságba.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon jó a blogod, siess a következő résszel!♡♡
    Puszi, Ria❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! El se hiszed mennyire örülök a kommentednek. Igyekszem a lehető legtöbbet nyújtani a rész, pedig szombaton jön ��❤️

      Törlés